A “Dongó-effektus”, avagy mi történik akkor, ha mindig csak egy kicsivel magasabbra tesszük a lécet grafikusként, mint amire szerintünk képesek vagyunk?

---

“A dongó teste aerodinamikailag nem alkalmas a repülésre, de jó, hogy a dongó nem tud róla! A fizikai és aerodinamika törvényei szerint, a szárnyak szélessége túl kicsi ahhoz, hogy a masszív testet reptesse! De a dongó nem tud semmit a fizikáról, a logikáról, az aerodinamikáról, és repül."

Aki akár 5 percet is eltöltött a social media felületek bármelyikén az elmúlt 15 évben, nyilván találkozott már ezzel az idézettel, ami állítólag a NASA-ban van kifüggesztve.

Az idézet hitelességét sem cáfolni sem megerősíteni nem szeretném, mert egyrészt nem jártam a NASA-ban mostanság, másrészt a dongókat is inkább csak áhítattal csodálom és semmiképpen sem vetném őket alá semmilyen tesztelésnek.

Pontosan a fentiek okán, inkább csak arról a gondolatmenetről elmélkednék, ami e sorok mögött húzódik. Így kérem azon kedves olvasóimat, akik az aerodinamikáról szeretnének egyeztetni pro vagy kontra, legyenek olyan kedvesek a tanulmányokat emailben eljuttatni nekem, ígérem, mindet elolvasom és szakemberekkel konzultálva hamarosan válaszolok is.

De visszakanyarodva a témánkhoz.

Előző bejegyzésemben már utaltam arra a hajtóerőre, ami alkotóként az alkotásra sarkall minket, de nagyon nem mentünk azért bele, mert ez is egy igen erős “kinek mi” kérdés. 

Van akit az hajt, hogy egyszerűen nem tehet mást, alkotnia, közölnie kell és kész, van akit a küldetéstudata mozgat, van akiben buzog a kalandvágy ( ami aztán, valljuk be  bőven kell ehhez a szakmához ), van akinek szimplán bejön a bohém imázs, és van akit inspirál a fejlődés lehetősége.

Egyéb okokra nem térnék most ki.  Talán majd egy másik bejegyzésben szót ejtünk arról is, miért üti ki teljesen a motivációt az, ha valaki csak és kizárólag a pénzért dolgozik egy olyan szakmában, ami 98%-ban a kreativitásról szól és arról, hogy belecsomagoljunk minden grafikába egy darabot a lelkünkből is.

A fent felsorolt okok / hajtóerők külön-külön és egyszerre is igazak lehetnek, de most a fejlődés tükrében szeretnék vizsgálódni.

Amennyiben szót ejtünk megugrandó, egyre magasabb lécekről, meg mindenféle ugrálásokról, első lépésben mindenképpen tisztáznunk érdemes egy alapfogalmat, ami nem más mint a kompetenciahatár. 

Ha mindig kicsit magasabbra tesszük a lécet, az jó dolog, ha viszont a léc egy másik dimenzióban van, az már okozhat némi problémát.

Mi jelent ez pontosan? 

Jogos és igen izgalmas dolog feszegetni a saját határainkat, de tisztában kell lennünk azzal is, hogy milyen mozgástérben tesszük ezt, vagyis tudnunk kell azt, hogy hol vagyunk / tartunk most és ehhez képest hova szeretnénk eljutni.

Vektorok ezek is, csak nem az Illustratorban, hanem a való életben.

Ha pl. még nem rajzoltunk sárkányt, de 40-féle egyéb állatot igen, és stabil tudással rendelkezünk az anatómia területén, valamint a fantasy mitológiához is van némi affinitásunk, akkor ez egy izgalmas kihívás és egy remek lehetőség  a fejlődésre. 

Ha viszont még soha nem terveztünk semmilyen karaktert 3 pálcikaembert leszámítva ( azt is csak szalvétára ), akkor igen nyomatékosan javasolt minimum egy gyíkot bepróbálni előbb, megismerni magunkat “gyíkrajzoló” szerepben és csak utána lépni a nagytesó irányába.  Jelenlegi pozíció meghatározása, majd az ahhoz képest kijelölt irányba való elmozdulás ugye.

Ugrani kis lépésekben is lehet. A tortát is szeletekbe vágva fogyasztjuk, nem egészben.

De visszatérve a folyamathoz: Rendben. Kijelöltük magunkat, meg ahova menni szeretnénk, de hogyan lendüljünk mozgásba? 

Nyilván  minden mozgást egy tudatos döntés, egy szándék indít el.

De mi van akkor, ha hiába adott a döntés és a szándék is, mi  azért nem merünk sárkányt rajzolni, mert az van a fejünkben, hogy nem vagyunk rá képesek? Mi van akkor, ha ez valóban csak a mi fejünkben van, és amúgy minden adott lenne egy jó kis sárkány grafikához?

No itt jön be az, amit “Dongó-effektusnak” neveztem el. 

Ez már a hit kérdése, éspedig azon hité, amit önmagunkba vetünk. 

Ezt a hitet nem lehet boltban kapni ( pláne nem akciósan ), nem egy applikáció, amit ha lefuttatunk, varázsütésre működésbe lép, és végképp nem egy kapcsoló, amit elég benyomni magunkon mindenféle egyéb ráfordított energiabefektetés nélkül.

Ez a hit egy komoly belső munka eredménye, amit csakis mi végezhetünk el saját magunkban, önállóan, tudatosan, szeretettel és jó nagy adag türelemmel. 

Türelem ahhoz (is) kell jó sok, hogy ne haragudjunk magunkra azért, ha még nem megy minden tökéletesen.

Tegye fel a kezét az, aki még nem kételkedett magában alkotóként ( teljesen függetlenül a szakmában eltöltött évektől / tapasztalattól ), vagy rajzolt újra akár többször is egy grafikát, mert sokadjára érkezett csak meg “az ahhhha, ez azzzz” pillanat. 

Csak így egymás közt, azt nyilván leszögezhetjük, hogy legbelül  mindannyian pontosan érezzük egy grafikánál, amikor az készen van, amikor mindent beletettünk, amire csak képesek vagyunk, vagy amit el szerettünk volna mesélni vele. 

Ugyanígy azt is pontosan érezzük, ha valami apró fűszer még hiányzik. 

Szóval ahogyan az alkotási folyamat maga is esszenciálisan az érzelmekkel való munkát jelenti, úgy az alkotás véglegesítése kapcsán is nyugodtan feltekerhetjük a belső hangot, hogy az bölcsen és pontosan megállapíthassa, van-e már “ahhhha” vagy még nincs “ahhhha”.  

Ugyanez a folyamat érvényes a lécekre meg az ugrálásra is. Lehet bennünk kétely, hogy vajon meg tudjuk-e lépni, de valahol belül kell lennie egy belső bizonyosságnak is mellette, maximum csak nagyon le van tekerve a hangerő és nem halljuk, hogy kiabál.

Természetesen itt az alkotó belső finomhangolt kételkedéséről beszélünk, nem egy általános bizonytalanságról. Azt azért jó esetben szintén mindenki tudja, hogy a szakmai tapasztalatai, képességei milyen erősségűek és ezek tükrében pontosan hol tart az útján.

Szerintem a finomhangolt kételkedés nemhogy nem baj, hanem egyenesen jó dolog, mert mozgásban tart. 

Amíg kételkedünk, addig jobbá szeretnénk válni, amíg jobbá szeretnénk válni addig tanulunk, és amíg tanulunk addig fejlődünk, amíg fejlődünk addig pedig mozgásban vagyunk.

A gondok nem akkor kezdődnek, ha a művész kételkedik egy adott vonalban, amit húzott, mert úgy érzi menne az jobban is, hanem akkor, amikor a művész már nem kételkedik, mert azt hiszi, hogy ő találta fel a melegvizet, és neki már Mijazaki Hayao sem tudna tanácsot adni.

Fejlődni, tanulni nemcsak jó dolog, hanem egyenesen elengedhetetlen, ha komolyan gondoljuk ezt az egészet. ( nem, nem csak a művészetre értem ).

Rendben, húzzunk bele és fejlődjünk, de nem mindig olyan egyszerű lécet emelgetni meg ugrálgatni, még akkor sem, ha papíron megvan már minden alapanyag a recept szerint. 

A valódi korlátokon kívül ( hiszen sok nehézséggel küzd az ember nap, mint nap nyilván ) még számtalan választható indok is instant készen áll a fejünkben arra vonatkozóan, hogy miért nem mozdulunk ki a komfortzónánkból, vagyis tesszük meg a konkrét első lépéseket.

A komfort zóna lehet egy grafikai stílus, egy megszokott feladattípus, begyakorolt módszertan, vagy bármi egyéb. Ha pedig ezeket az instant indokokat eleget és szorgalmasan ismételgetjük egy idő után korlátokká válnak számunka, ráadásként igen jól is álcázzák magukat.

Van a “Majd egyszer” ( Ő “Majd holnap” távoli unokatestvére, ellenben sokkal kevésbé hatékony, mivel “ Majd egyszer-t” még a naptárba sem tudjuk beleírni, “Majd holnap”-ot legalább igen.)

Van a : “Pistinek sem ment, nekem sem fog”. Hacsak Pisti nem az egypetéjű ikerpárod, akkor ezen indok szinte szóra sem érdemes, de még ikrek esetében is minimum vitatható.

A nem valós, hanem fejben gyártott indokok családja van annyira népes, hogy még egy közepesen szapora nyúl família is bőven megirigyelhetné, így nincs is értelme mindet felsorolni.

Azon mindenesetre érdemes talán elgondolkodni, hogy milyen utasításokat adunk magunknak. Az elménk ugyanis sok dologról híres, de azzal semmiképpen sem lehet vádolni, hogy magasan fejlett humorérzéke lenne. Vagyis ha szerintünk nem vagyunk képesek sárkányt rajzolni és ezt eleget mondogatjuk is magunknak, akkor előbb vagy utóbb igazunk lesz.

Nagyon sokszor egyszerűen amúgy csak azért nem merünk “lécet emelni”, mert a talajon nagyobb biztonságban érezzük magunkat.

Ott már mindenki álldogált jó pár évet, évtizedet ( megfelelő rész aláhúzandó) nem érhetnek meglepetések, megszoktuk, sőt, onnan esni sem lehet túl nagyot. ( Ó dehogynem. )

Gyakran azt gondoljuk, hogy mivel az álldogálást már eleget gyakoroltuk, kényelmes is és kb. annyi benne a rizikó, mint mákostekercsben az indukció, így minden bizonnyal  biztonságos is.

Nem az.

Arról nem is beszélve,  amit az előző bejegyzésben már érintettünk, hogy érdemes feltenni magunknak a kérdést:

Jó az, ha egy anyagba csak a rutin íz kerül bele, csak a rutin hatás és más nem? 

Boldogok vagyunk-e attól, ha a 100. ugyanolyan valamit rajzoljuk? 

Hol marad a valódi alkotói sikerélmény, ha elfelejtünk gyerekként örülni annak, hogy képesek voltunk valami jobbat alkotni, mint előtte és ezáltal jobbá válni mi magunk is ?

Technikai értelemben is igen naiv dolog azt hinni, hogy ha mi nem mozdulunk akkor a világ lesz oly kegyes, és álldogál velünk egy helyben, mint Gizi néni a buszmegállóban.

Ha mi csak a biztos talajhoz ragaszkodunk, míg mindenki más egyre magasabbra teszi mellettünk a lécet, majd meg is ugorja azt, nem az lesz a mese vége számunkra, hogy ott maradunk egyedül a talajon, míg mindenki más fejlődik? 

Nem kell ahhoz marketing gurunak lenni, hogy az ember belássa, ez a magatartás hosszú távon kb. annyira lesz praktikus, mint lábvédőt horgolni a házi kígyónknak.

Természetesen itt az egyén fejlődéséről beszélek, a magunkhoz képest egyre jobb és jobb kiadásunkról művészként, és nem arról, hogy hamarosan “ eljön a gépek lázadása és aki kimarad lemarad”. 

( Fogunk majd beszélni az AI témáról is, de mivel finoman fogalmazva is “darázsfészek” terület, így mindenképpen olyan módon tesszük majd, hogy se a darazsak, se az emberek érdekvédelmi szervezetének ne adjunk semmilyen fölösleges papírmunkát, vagyis békével, és legnagyobb tisztelettel. )

Egy szó, mint száz.

Ha az ember tisztában van a saját kompetenciahatáraival ( vagyis senki ne legyen pincér egy óceánjárón, amíg nem tud úszni ), és mellette van egy egészséges ( és reális ) szakmai önbizalma, akkor nyugodtan vágjon bele olyan feladatokba is, amik esetleg éppen egy picivel tűnnek csak nehezebbnek, mint amire szerinte képes, mert ez egy csodálatos lehetőség lesz arra, hogy fejlődjön, sikerélménye legyen és nem mellesleg arra is lehetőséget biztosít, hogy megélje a valódi alkotás örömét.

Sokszor a korlátokat mi állítjuk fel magunknak, és meglepően gyakran még csak nem is félelemből tesszük ezt, hanem csak megszokásból. 

De a Művészet ( szándékos a nagybetű, ez nem elütés, de nem ám ) bőven többet érdemel annál, hogy monoton módon, biztonsági játékosként és jó iparosként mozogjunk ezen a területen. 

Arra ott vannak az AI-ok..akarom mondani…a darazsak.

Merjünk hát határokat feszegetni művészként, mert ha okosan tesszük, az nemcsak nekünk jó alkotóként, mert élmény, hanem annak is, aki befogadja az alkotásunkat, mert lehet olyan darabját ismeri meg a művészetünknek, amit eddig még nem is látott belőlünk, de még az is lehet, hogy mi sem.

Legyen szép napotok/ estétek.

Szeretettel,

Vikus