“Method acting” a grafikában! Avagy karikás lesz-e a karakter szeme, ha az alkotójának migrénje van?

---

A method acting technikáját sokan azzal azonosítják, amikor a színész úgymond karakterben marad a forgatási szünetekben is. Erről is van szó, de igazából sokkal többről is. 

“Nem csupán a karakterbe való belehelyezkedésről szól, amikor a színész mindent úgy tesz vagy mond, ahogy a szerepe tenné. A metódus igazi érzések és érzetek újraélését várja el a színésztől, úgy, hogy közben folyamatosan kontroll alatt tartja a színpadi jelenlétét. Strassberg a munkásságát a Mestersége színész – A Method acting születése és gyakorlása című könyvében foglalja össze.”

Vajon hitelesebb lesz-e az a színészi alakítás, amikor a színész  azonosul a karakterével szinte teljesen, és ezáltal minden apró mozdulatában visszaadja azt, vagy jobb módszer a szerepet rutinból megoldani? 

Talán ez az a kérdés, amire nincs jó válasz, mert mindenkinek igaza lesz, aki vitázni kezd róla, az ellenben biztos, hogy igen izgalmas téma.

Mi köze mindennek a grafikához? Nagyon is sok.

Elöljáróban fontos kiemelnem, hogy a művészet pont attól gyönyörű, hogy mindenki máshogy műveli, más módszertannal, más meg- vagy beleéléssel és ez nagyon is rendjén van így. 

Pont emiatt a kérdést a saját szemüvegemen keresztül ( szó szerint és átvitt értelemben is ) vizsgálom és nem is teljes terjedelmében, inkább csak pár kérdést járok körbe. Nem célom tudományos értekezésekbe bocsátkozni, inkább csak gondolatébresztőnek szánom e sorokat.

Nos, hogy is van ez akkor.

Azt mondják, hogy alapvetően mindig érzeteket vásárolunk meg, nem egy terméket vagy szolgáltatást. 

 Impulzusok alapján döntjük el az első lépésben, hogy az, amit látunk tetszik-e vagy sem, érzelmeket kelt-e bennünk, vagy sem, és csak utána vizsgáljuk meg praktikus oldalról is a dolgot,   vagyis csak 2. Lépésben tesszük fel magunknak a kérdést, hogy “Szükségem van-e egyáltalán egy újabb gyapjúzoknira, pláne augusztusban?”.

Vagyis alapvetően az érzelmek / érzetek döntik el, hogy kapcsolódni szeretnénk-e az adott dologhoz, kommunikálni vele, vagy sem és a logika, mint olyan csak ezt követően lép színpadra.

Ez a magatartás nemcsak a vásárlásokra igaz, hanem gyakorlatilag mindenre, amivel kapcsolatba kerülünk, legyen az egy másik ember, egy épület, egy táj vagy egy műalkotás. 

Ha megnézünk egy rajzot, festményt, karikatúrát, vagy bármilyen alkotást tulajdonképpen beszélgetni kezdünk vele, illetve a szerzőjével is. Csak ez a beszélgetés nem szavakkal történik, hanem  egészen máshogy.

Érzeteket, érzelmeket kelt bennünk, amit látunk, amiknek egy része saját megélésből fakad, emlékekből, személyiségből, egyebekből, másik része pedig az alkotó szándékából. 

Hogy milyen arányban elegyedik a kettő, talán pontosan annyira nehezen megválaszolható kérdés, mint az, hogy melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás, vagy hogy mégis mi a csuda folyik a Bermuda háromszögben.

Talán nem is érdekes az arány maga, mert a lényeg, hogy valahol félúton a személyes érzet / megélés / kiváltott érzelem és az alkotó szándék egyszercsak találkozik, kezet ráznak és ott létrejön egy eszmecsere.

Nos, aki tervezett már karaktert, az pontosan tudja, hogy egy karakter önmagában csak egy rajz egészen addig, amíg nem tud magáról mesélni, amíg saját története nem lesz, vagyis amíg életre nem kel.  

Vagyis, ha egy karakterről egy avatatlan szemlélő meg tudja mondani az első pillanatban, hogy a karakter pl. “Teát iszik-e vagy kávét”, talpraesett-e vagy mimóza, emlékeztet-e a nagymamájára, kisöccsére ( persze nem ebben a sorrendben ),  akkor mi karaktertervezők valamit már jól csináltunk.

De mégis hogyan kerül bele abba a karakterbe az a sok érzelem, ami a befogadóból újabb érzelmeket vált ki, akár meg is nevetteti, és gondolatokat ébreszt benne ?

Vagyis mi az az input, ami outputként olyan pluszt ad egy grafikának, ami  érzelmeket kelt a befogadóban és ami által a grafika maga is életre kel ?

Nyilván van egy alkotói szándék, ami egy gondolattal kezdődik:

Mit szeretnék átadni, elmesélni vizuálisan?

Most tekintsünk el attól, hogy milyen rajztechnikai megoldások állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy pl. vagányságot, vagy visszafogottságot érzékeltessünk ( testtartás, színek, tekintet..stb.), vagy érzelmeket jelenítsünk meg egy karakteren. 

Ez a bejegyzés most nem erről szeretne szólni ( lesz majd erről is ) hanem arról, hogy:

Hogyan kerül szellem a gép helyett a grafikába?

Biztos mindenki járt már úgy, hogy a kedvenc pékségében / éttermében, direkt azokra a napokra vadászott, amikor az a pék /szakács volt beosztva, aki annyira, de annyira jól készítette az áhított valamit, hogy csak na. 

Abban is biztos vagyok, hogy erről a szakácsról, pékről később kiderült, hogy nagyon szerette amit csinál, vagy éppenséggel törekedett rá mindig, hogy amikor süt/főz ( alkot? ) jó kedve legyen, vagy ha ez nem is ment, legalább ne akarjon éppen mindenkit nyakon verni a  péklapáttal.

Még vagy 20 éve volt szerencsém ügyfélszolgálatosként dolgozni. Sokat tanultam belőle. Az egyik legérdekesebb dolog az volt, hogy a mentorunk mindig azt mondta, beszéljünk mosolyogva. “ De miért, hát ez telefonos ügyfélszolgálat!  Kiss Mókusné Etelka mégis honnan tudná, hogy mosolyogva beszélek? “. Tudta, és tényleg.

Ha nagyon tudományos szeretnék lenni ( de nem leszek, mert karaktertervező vagyok és nem kvantumfizikus ) azt is mondanám, hogy talán ez a rezgésekről szól, vagy arról is. 

Belerezegjük az aktuális hangulatunkat, mi több magunkat a kakaóscsigába, amit sütünk, vagy a telefonba, amikor beszélünk és igen, a karakterekbe, de még a legapróbb fűszálba is, amit rajzolunk.

Ha nem szeretnék ennyire tudományos lenni, akkor elég annyi, hogy finommotoros mozgások, grafológia. Ebben már van valami. 

Próbált már valaki másnaposan rajzolni? És részegen? Na ugye.

Biztosan mindenkinek más a módszertana, de nekem pl. az, hogy minden karakternek létrehozok egy személyiséget, egy történetet, egy saját kis létezést, mielőtt / miközben rajzolom és kvázi hagyom, hogy ennek mentén alakuljon úgy, ahogyan Ő szeretne “megszületni”.

Értelemszerűen  teszem mindezt az adott feladathoz igazítva annak a keretein belül.

Szóval nem fogok nyuszis papucsot rajzolni egy T-rexre, bár most hogy így leírtam, nem is rossz ötlet. ( figyeljétek az instámat, hamarosan érkezik Rexi )

Viccet félretéve: mi van akkor, ha pl. Migrénem van? Akkor az a karakteren is meglátszik? 

Nos nálam sajnos igen. 

Sőt, az is, ha fáradt vagyok, vagy bármi éppen erőteljesen hatással van rám érzelmileg.

Vagyis mi van akkor, ha az alkotói szándékot egy külső zaj befolyásolja?

Morcosan pl. Igen menő dolog orkokat rajzolni, de ovisoknak cuki kismalacot már olyan, mint szteppelni a korcsolyapályán: minimum kihívás, de leginkább fárasztó. 

El tud készülni ellentétes érzelmekkel is? Persze, hogy el, de lehet, hogy nem úgy kel életre, ahogyan kéne, az pedig nem járja.

Oké-oké, de az élet sokszor nem egy Disneyland, érnek minket hatások folyamatosan, és ha csak mindig arra várunk, hogy ideális lelkiállapotba kerüljünk egy feladathoz, akkor várhatunk napestig, vagy akár tovább is. 

De mit lehet tenni ilyenkor? Nyilván erre is mindenkinek van egy bevált módszere.

Ami nekem segíteni szokott az pontosan ugyanaz, ami az artblokknál is szinte az egyetlen megoldás, legalábbis számomra:

 Magamnak rajzolok. 

Ezért (is ) mindig van saját projectem.

Ez jelenti sokszor a mentőővet, a megoldást, a levegőt egy olyan szituációban, amikor éppen akkor nem úgy tudom életre kelteni azt a karaktert, illusztrációt, ahogyan szeretném, mert egyszerűen túl nagy a zaj.

 Ilyenkor emlékeztetnem kell magam arra, hogy miért is kezdtem rajzolni már kb. 2 évesen, mi az ami hajt, és mi az ami miatt a mai napig hálás vagyok az Univerzumnak, hogy ez a hivatásom. 

Vagyis vissza kell találnom a forráshoz, vissza  kell hozni az alkotás örömét és a magától értetődő tét nélküliségét is. 

Azt az állapotot, amikor csak úgy történnek a dolgok, szinte maguktól húzodnak a vonalak a papíron, ahogyan éppen jólesik. Nem kell valamilyennek lennie, elég, ha csak testet ölt.

Az, ha magamnak rajzolok olyan, mintha vízbe lógatnám a lábam egy stégről és csak néznék ki a fejemből és örülnék a létezésnek. 

Nem erről szól amúgy az alkotás maga? 

Megélni azt, hogy ami pár perccel korábban még nem volt, egyszercsak létrejön, “létezésbe lép”, és onnantól története lesz?

Mi van ha nem sikerül ilyenkor megragadni az alkotás lényegét? Semmi, és pont ez a lényeg. Néha az is bőven elég, hogy azt az érzelmi zajt, ami blokkol, kifuttatom, testet adok neki, és már el is lehet tenni a fiókba.

Bármilyen érzelem is van bennem, azt szabadon manifesztálhatom egy saját grafikában.  Nem kell vidámnak lennie a rajznak, ha éppen morcos vagyok, és virgoncnak sem ha éppen fáradt. Sőt, tökéletesnek sem kell lennie, egyszerűen olyannak kell lennie pont, amilyen, és ahogyan rajzolom abban a pillanatban.

Ez a “esőfelhő - hajú” leány pl. akkor készült amikor egyszer pánikrohamom volt egy bevásárlóközpont kellős közepén. Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a füzetem, ceruzát ragadtam és bíztam abban, hogy sikerül kirajzolnom magamból mindent, és jobban leszek.

Spoiler: Jobban lettem.

Nálam az, ha magamnak rajzolok, az esetek többségében  fel tudja oldani a blokkokat, és segít újra fókuszálni. Néha tényleg elég csak ennyi. Ha ez sem segít, még mindig ott van a csokis süti. Az se rossz.

A dolog azért ennél még egy fokkal érdekesebb. Nem tudom, hogy ki és hogyan tapasztalt már meg hasonlót, de  fordítva is működik a hatás. Igaz, úgy már nehezebb egy fokkal, de nem lehetetlen.

Van, hogy egy humoros és kedves feladatba sikerül annyira belefeledkeznem, hogy ha éppen nem is keltem mondjuk megfelelő lábbal aznap, egy idő után mégis azon kapom magam rajzolás közben, hogy mosolygok, vagy énekelek ( utóbbit szerencsére csak ritkán, és ez így van jól.)

Vagyis akkor a rezgések fordítva is működnek? Nem lehetetlen, hiszen ha mosolyogva beszélünk, egy idő után nem tudunk morcosak lenni, mintha a testünk követné az utasítást, amit adtunk neki.

Talán ez is az egyik legnagyobb varázsereje az alkotásnak, hogy egy olyan energia, ami az alkotás pillanatában születik meg ( sőt már gondolati szinten )  és onnantól folyamatosan létezik, sőt működésbe lép és megrezegtet másokat is. 

Oda-vissza.

Mi hatunk arra amit alkotunk, de az alkotás is visszahat ránk, sőt bárkire, akivel kapcsolatba kerül.

Szép hivatás ez, és még annyi érdekes vetülete van…

De ezekről majd a következő bejegyzésben ejtek szót.

Legyen szép napotok/ estétek.

Szeretettel,

Vikus

—------------

Forrás method acting technika definíciójához: https://www.filmtekercs.hu/papirfeny/lee-strasberg-mestersege-szinesz-kritika